Odüsszeia (2026) – Egy blokkbakter-mozi anatómiája
Az ember már csak ilyen. Hiába hallja innen-onnan, hogy a film bűn rossz, érthetetlen, sőt még néhány, az alkotáshoz közel álló ember is elhatárolódik tőle, végül győz a FOMO*. Megnézzük. Mert – hogy a témánál maradjunk – Hollywood isteneit és istennőit láthatjuk, méghozzá szép számmal.
Amikor meglátjuk a nevüket a plakáton, az újságban vagy a stáblistán, ugyanazt a katarzist, ugyanazt a varázslatot reméljük tőlük, mint amit az ókoriak vártak az isteni kinyilatkoztatásoktól. Beülünk a moziba, mert látni akarjuk, mit alkotott Zendaya vagy a főszereplő – még akkor is, ha legbelül sejtjük, hogy a csillogás mögött ezúttal is csak egy profin becsomagolt ipari termék lapul, amely a hírek szerint emészthetetlen.
Olyanok vagyunk, mint a trójaiak, akik saját kezűleg húzták be a várfalakon belülre a hatalmas, csillogó falovat. Csak a mi csodálatunk tárgya már nem egy fából faragott ló, hanem a mozivásznon ragyogó sztárok arca.
Tulajdonképpen mit is láttunk?
Egy erőltetetten minimalista, archaizáló környezetbe csomagolt Odüsszeiát, amely mai mondanivalót próbál ráerőltetni az eposzra: egy kiégett, poszttraumás stresszben (PTSD) szenvedő, morálisan végletekig megkérdőjelezhető Odüsszeuszon keresztül kíván háborúellenes kiáltvánnyá válni.
Csakhogy ez nem igazán sikerül.
Tegyük félre az érzékenyítés jelképeit – a színes bőrű feleségeket vagy a fekete Helénát. Hófehérke vagy Tell Vilmos után ezen már aligha érdemes hosszabban időzni.
Foglalkozunk, azzal, ami valóban nem működik
A film igazi tragédiája az, hogy egy mélyen intellektuális, komor, kísérletező művészfilmes forgatókönyvet próbáltak eladni gigantikus, fősodorbeli hollywoodi blockbusterként.
A stúdió és a rendező egyszerre akart:
1. művészfilmes mélységet és háborús kritikát,
2. évezredes eposzi emelkedettséget,
3. és mindezt a nyári moziszezon látványos akciófilmes csomagolásában.
Ezek a célok nem erősítették, hanem egyszerűen kioltották egymást.
Kis költségvetésű, kamarahangulatú, az Odüsszeiára csak finoman utaló alkotásként ez a film akár remekmű is lehetett volna a maga műfajában. Így azonban egy túlméretezett, önmagával viaskodó óriássá vált: túl nehézkes közönségfilmnek, ugyanakkor túl szájbarágós és kompromisszumos ahhoz, hogy valódi művészfilm legyen.
A háborús bűntudat megjelenítése önmagában érdekes ötlet. Nolan nem egy klasszikus, elvont szellemvilágot mutat be, hanem a háború borzalmainak fizikai megtestesülését. Odüsszeuszt saját halott katonái – köztük Szinón árnya – üldözik, mert őt okolják a halálukért. Ez a zombiszerű, arctalan, rohamozó tömeg a bűntudat és a trójai háború elkerülhetetlen következményeinek képi megfogalmazása.
Ugyanez a görcsös realizmus érhető tetten a híres fejszefok-jelenetben is. A készítők láthatóan attól tartottak, hogy a tizenkét fejsze fokán való átlövés a mai néző számára túlságosan meseszerűnek vagy fizikailag hihetetlennek tűnne, ezért átrendezték a terepet: a fejszéket X alakban állították fel. Ezzel azonban éppen azt a szimbolikus jelentést vesztették el, amelyet ez a próbatétel a görög hagyományban hordoz.
Ez a film egy teljesen új mélypontot teremtett: a gőgös, üres blockbusterét. Azt az esetet, amikor egy gigantikus hollywoodi produkció úgy tesz, mintha mély, filozofikus művészfilm lenne, miközben valójában csak egy méregdrágán megvilágított, sötét és lehangoló doboz, amelyből kispórolták a történet lelkét.
Ha létezik a filmgyártásban „luxusminimalista mélypont”, amikor csillagászati összegekből sikerül teljesen kopár és lélektelen alkotást létrehozni, akkor ez a 2026-os Odüsszeia-feldolgozás biztosan bérelt helye van.
Így született meg a filmtörténet egyik legkülönösebb paradoxona: egy közel 200 millió dollárból készült blockbuster, amely minden erejével a monumentalitást keresi, mégis kicsinek, hidegnek és üresnek hat. Nem megmutatja az Odüsszeia csodáját, hanem bezárja egy sötét raktárba, majd azt állítja róla, hogy ez a realizmus.
Talán ezért illik rá jobban a „blokkbakter-mozi” elnevezés. Ahelyett, hogy szélesre tárná előttünk a fantázia kapuit, egyszerűen leengedi a sorompót. Mi pedig két és fél órán át várunk a sínek mellett arra a vonatra, amelyről azt ígérték, hogy az Olümposzra visz – de végül soha nem érkezik meg az a szerelvény.
*FOMO - Fear Of Missing Out” kifejezés rövidítése, ami a kimaradástól vagy lemaradástól való félelmet jelenti. Ez az érzés arra készteti az embert, hogy folyamatosan figyelje a híreket, filmeket és a közösségi oldalakat, mert attól tart, hogy mások jobb élményeket szereznek nélküle, vagy lemarad egy fontos információról.
2026. július 31.