Avagy a diverzitás vakvágányán egy törpefalu felé
Kritikai kiadás a Holnemvolt Krónikából – iróniafaktor: 120%
Mélyen a Hóviharok Völgyében, ahol a Netflix-klisék születnek, és a történelmi pontosságra csak akkor figyelnek, ha véletlenül odatörlik, ott született meg a modern mese legfrissebb remixének főhőse: Latino Gyermek Hófehérke, az inkluzivitás és mindenféle genetikai szimbolika gyümölcse.
Szülei – a kreolos királyné és a nem árjatípusú király – a Disney-érzékenyítés utolsó bástyájaként egy törpszerűen öltöző település önjelölt uralkodói lettek, ahol az emberek öltözködési szabadsága annyira kiterjedt, hogy már csak a derékszíj és a sapka számított egyéniségnek. (Tipp: a sapka színe politikai hovatartozást jelez.)
A kis Hófehérke – neve ellenére bőrtónusban inkább karamellás latte – már háromévesen duettezett véletlenszerű erdei állatokkal, és teljesen spontán, hangszerkísérettel énekelt reggelihez, fogmosáshoz és identitásválsághoz.
A dalok témája változatos volt:
„Legyél önmagad, ha tetszik is valakinek” vagy
„Ne ítélj elsőre, hacsak nem influenszer az illető”,
és persze az örök sláger:
„Törpe vagy, de nagy a szíved” (ft. DJ Varázstükör)
A történet nagy újítása a gonosz mostoha karaktere, akit ezúttal egy híres izraeli színésznő alakít – a karizmája szinte mágikus, kivéve néhány közel-keleti országban, ahol filmjeit reflexből pixelre cenzúrázzák, mintha a gonosz tükör nemcsak beszélne, de geopolitikailag is aktív lenne. A karakter motivációja egyszerre zsarnoki és sajnálatra méltó: féltékeny a származásilag frissített örökösre, és kincset halmoz, mintha a Grimm-mítosz és egy allegorikus pénzügyi jelentés találkozna félúton.
A vadász – aki eredetileg néma mellékszereplő volt, és legfeljebb a disznózsírig kapott szöveget – mostantól erkölcsi iránytű, ökobölcs, és történetesen fekete bőrű, hogy a mesében minden szereplő egy üzenetet is hordozzon.
Mert egy modern mese már nem mesél, hanem reprezentál.
És ha kérdezed, ki kicsoda, a válasz: mindenki mindenki helyett is valaki.
A történet bátran elhagyta a szürkeárnyalatos erkölcsi komplexitást – helyette jöttek a spektrumbeli karakterek: mindenki valaminek az inverze, újraértelmezése, szimbóluma vagy mémje. A törpék nem csupán nevük szerint különböznek – hanem algoritmus szerint lettek kiválasztva a reprezentativitás űrlapjáról.
Mert ha egy dolog biztos: a sémák száma végtelen.
És ha épp kifogynánk belőlük, a következő reboot majd generál pár újat mesterséges intelligenciával.
Az egész narratív kavalkádot azonban csak egy dolog múlja felül: a törpék kollektív, zavarbaejtően kitartó emlékezete.
Hiába telt el közel kilenc évtized, ők továbbra is az 1937-es klasszikus törpeindulóra masíroznak ki munkába – egy olyan bányába, ami az erdő közepén található, soha nem termel semmit, és amit teljesen nyilvánvalóan csak nosztalgia okán nem dózeroltak még le.
De mit is várunk tőlük?
275 évesek.
Valószínűleg már unják az egészet, de mennek, mert az van megírva.
És különben is: ők az egyetlen homogén rasszú közösség a filmben – fehérek, bajusztalanok, és minden nap ugyanazt csinálják.
A kortárs diverzitásfaktorban ennyit számít a bányászhagyomány.
És akkor itt jön a herceg – pardon, „erdő tolvaja”, ahogyan ő maga szellemesen megállapítja. Mert egy igazi modern férfifigura már nem nemes, csak önironikus és mobilis, lehetőleg kézikamerával követve.
Miután megszökik a fogságból (értsd: kisétál a plotból), első dolga, hogy lop magának egy fehér lovat – nomen est minimum – majd e hátas hátán vágtatva megkeresi szerelmét, akit egy csók kelt életre (úgy, hogy előtte azért konszenzusnyilatkozatot sóhajt a szél a fák között).
Hófehérke – aki ébredés után már nem is Hófehérke – álruhát ölt, és ki más leple mögé bújna, mint Piroska? Így lesz a végső harc nem csupán trónért, hanem a mesebeli karakteridentitás visszaszerzéséért vívott kulturális performansz.
A nép – amely eddig kicsit háttérben statisztált – ekkor aktivizálódik, és visszajuttatja trónjára a hősnőt. Ő pedig hálából fehérbe öltözteti a népét – stilisztikailag idézve a tisztaság, a megújulás, és a PR-fotók univerzumát. És ha már ott vannak, akkor:
Jól megtáncoltatja az egész országot.
Ez nem Hófehérke. Ez egy érzékenyített törpetudatú musical multikulti exportverzióban, amelynek legnagyobb erénye, hogy senki sem érti teljesen, de mindenki biztonságban érezheti magát tőle – mert ebben a mesében a gonosz nem a mostoha, hanem a kritikus.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti, ha a meséket nem mesélik el, csak megüzenik.
És annak is, aki mindig is arra várt, hogy a hét törpe közül legalább három gendersemleges legyen, kettő énektanár, egy pedig vegán határőr.