A Tisza nulladik mérföldköve
Avagy, hogyan nem érkezhetünk meg még egy Ferrarival sem – avagy a Keller–Papcsák-szindróma
Megtörtént. Megérkeztünk.
És érzünk valami örömet?
Semmit.
Pedig már olyan közel voltunk. Talán először érezhettük úgy, hogy az elszámoltatás nem kampányszlogen, nem újabb vizsgálóbizottság, nem egy különleges megbízott néhány tucat vagy néhány száz feljelentéssel, amelyeket aztán át lehet adni valaki másnak, hanem valódi intézmény.
Megszületett a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal. Saját nyomozással, ügyészekkel, vádemelési és vádképviseleti lehetőséggel, olyan jogosítványokkal, amelyekkel a korábbi magyar elszámoltatási kísérletek nem rendelkeztek.
Minden benne van, ami kell – megépült a Ferrari.
És akkor megtettük az első lépést.
Csak most egy ország azon töpreng, hogy valóban előre léptünk-e.
Az NVVH elnökének kiválasztása szerintem a Tisza nulladik mérföldköve.
Nem azért, mert ez volna a kormány legfontosabb személyi döntése. És nem azért, mert egyetlen kinevezésből már meg lehetne ítélni egy új kormány működését.
Hanem azért, mert itt történt meg először, hogy a keretek és az ígéretek után egy konkrét döntésben kellett megmutatni, mit is jelentenek ezek a gyakorlatban.
A közjogi rendszer átalakítása keretet teremt. A köztársasági elnök személye rendkívül fontos, de jelentős részben szimbolikus és alkotmányos kérdés. Az NVVH viszont gépezet. Neki dolgoznia kell. Nyomoznia, bizonyítania, vádat emelnie, vagy éppen azt kimondania, hogy valamely ügyben nincs bizonyítható bűncselekmény.
Itt már nem elvekről beszélünk.
Itt ügyek lesznek. Emberek. Szerződések. Bankszámlák. Aláírások. Gyanúsítások. Vádiratok. Felmentések és remélhetőleg elmarasztaló ítéletek is.
Ezért az első elnök kiválasztása nem egyszerű személyzeti kérdés. Azzal egy működési filozófiát is választunk.
És éppen ezért olyan nehéz megérteni, ami történt.
Magyarországon az elszámoltatásnak komoly hagyománya van.
Az eredményes elszámoltatásnak lényegesen kisebb.
Kormányok jöttek azzal az ígérettel, hogy feltárják elődeik közpénzügyeit. Vizsgálatok indultak, jelentések készültek, feljelentések születtek. Keller László, majd Papcsák Ferenc és Budai Gyula nevéhez is hatalmas mennyiségű munka kapcsolódott.
Dolgoztak.
Nem is keveset.
A Danaidák szorgosságával hordták a vizet az igazságszolgáltatás korsójába.
Csakhogy a korsó valahol mindig lyukas volt.
A feljelentést át kellett adni a rendőrségnek vagy az ügyészségnek. A nyomozás sorsa már más kezében volt. Az elszámoltató feltárhatott, dokumentálhatott, feljelenthetett, de egy ponton elveszítette az ügyet.
Nevezzük ezt Keller–Papcsák-szindrómának.
Nem Keller és Papcsák személyes hibájaként. Nem is annak állításaként, hogy munkájuknak semmilyen eredménye nem volt.
Hanem egy visszatérő magyar jelenség neveként: amikor az elszámoltatás körül minden mozog, csak maga az elszámoltatás nem jut el oda, ahová elindult.
Az NVVH-t éppen azért hoztuk létre, hogy ez többé ne történhessen meg.
Régen a korsó volt lyukas.
Most végre megépítettük a vízhatlan korsót.
Mert az első személyi döntés után nem az látszik egyértelműen, hogy az új hivatal elsődleges működési logikája a konkrét, bizonyítható ügyek lehető leggyorsabb eljuttatása lesz a bíróságig.
És itt nem egy ember személyéről érdemes beszélni.
Nem arról, hogy tisztességes-e. Nem arról, hogy intelligens-e. Nem arról, hogy kiváló kutató-e, vagy érti-e a magyar politikai rendszer működését.
Hanem arról, hogy milyen szakmai gondolkodásmód került a Ferrari vezetőülésébe.
Egy rendszert kutató és értelmező szakember egészen más kérdéseket tesz fel, mint egy korrupciós büntetőügyekkel foglalkozó jogász.
Hogyan épült fel a rendszer? Hogyan kapcsolódott össze politikai hatalom és gazdasági érdek? Hogyan vált intézményes gyakorlattá az, ami kívülről korrupciónak látszik? Milyen társadalmi és politikai mechanizmusok tartották fenn?
Fontos kérdések.
Csakhogy egy nyomozó és egy ügyész első kérdése ennél prózaibb:
Történt bűncselekmény? Ki követte el? Bizonyítható?
Akkor vigyük bíróság elé.
A kettő nem zárja ki egymást.
De nagyon nem mindegy a sorrend.
Büntetőjogi szempontból ugyanis éppen fordított működési logika is indokolható.
Egy ilyen hivatalnál az előkészítésnek professzionálisnak, hatékonynak és gyorsnak kell lennie. A bizonyítható ügynek minél előbb vádemelési helyzetbe kell kerülnie. A jól előkészített vád pedig nem akadálya a rendszer feltárásának, hanem maga is annak egyik eszköze.
Ez az egész vita egyik kulcsa.
Nem feltétlenül előbb kell feltárni az egész rendszert, és csak utána pereket indítani.
A rendszert a perekkel is fel lehet tárni.
Egy bizonyítható ügyből vádirat lesz. A vádiratból per. A perből vallomások, dokumentumok és új összefüggések kerülhetnek elő. Ezek új nyomozásokhoz vezethetnek. Azok újabb vádiratokhoz. És így lehet a felelősségi láncon egyre feljebb jutni.
A bíróság közben vissza is jelez: működik-e a jogi konstrukció? Elég-e a bizonyíték? Megáll-e a vád?
Ez nem kevésbé rendszerszintű gondolkodás.
Csak nem tanulmányokkal, hanem ügyekkel tárja fel a rendszert.
És itt változik meg a Danaidák régi története.
A veszély ma már nem feltétlenül az, hogy szorgalmasan hordjuk a vizet egy lyukas korsóba.
A korsó most nem lyukas.
Saját nyomozás van. Saját ügyészek vannak. Saját vádképviselet van.
Most más történhet.
Nem korsókkal hordjuk majd a vizet, hanem minden merítésnél megállunk eldönteni, hogy amit találtunk, az egyáltalán víz-e.
Egy konkrét döntés mögött milyen rendszer állt? Mi volt akkor a politikai norma? Mekkora mozgástere volt az aláírónak? Személyesen gazdagodott-e? Parancsot teljesített? Egy nagyobb struktúra apró fogaskereke volt?
Ezeknek lehet jelentőségük.
De nem oldhatják fel azt az egyszerű büntetőjogi kérdést, hogy az adott ember az akkor hatályos törvények szerint követett-e el bűncselekményt.
Egy rendszer magyarázhatja az ember cselekedetét.
De a magyarázat nem feltétlenül felmentés.
Különben minden korrupt rendszer tökéletes védekezést épít saját működéséből: senki nem felelős, mert mindenki csak a rendszerben betöltött szerepének megfelelően cselekedett.
Ezért különösen szerencsétlenül hangzik az a kijelentés, hogy botorság lenne azt gondolni, hogy hat év alatt jogerős ítéletek születnek.
Természetesen az NVVH elnöke nem irányítja a bíróságokat.
Nem lehet rajta számonkérni, hogy egy vádemelés után a bíróság két, négy vagy hat év alatt hoz jogerős döntést.
De nem is ezt kell számonkérni.
Azt viszont igen, hogy hat év alatt hány ügyet juttatott el addig a pontig, ahol már nem rajta múlik.
Hány ügyből lett nyomozás? Hány nyomozásból gyanúsítás? Hányból vádemelés? Hány vádiratból per? Mennyi vagyont sikerült biztosítani és visszaszerezni?
Ha hat év múlva tucatjával folynak a perek, akkor az NVVH elvégezte a feladatának jelentős részét akkor is, ha ezek egy része még nem zárult le jogerősen.
De az a mondat, hogy hat év alatt jogerős ítéleteket várni botorság, már a rajtnál létrehoz egy kényelmetlen lehetőséget.
Előre megteremti egy későbbi kudarc magyarázatát.
Nem állítom, hogy ezért hangzott el.
Csak azt, hogy erre is alkalmas.
Egy új intézménynek azonban nemcsak hatáskörre, hanem bizalomra is szüksége van.
Az NVVH-nak még nincs múltja. Nincsenek eredményei, amelyek igazolnák. Nincsenek lezárt ügyei, amelyekre hivatkozhatna. Saját tekintélyét csak a működésével szerezheti meg, addig pedig óhatatlanul azok szakmai hitelességéből kell kölcsönöznie, akik létrehozzák és vezetik.
Ez különösen fontos egy olyan hivatalnál, amely politikailag rendkívül érzékeny ügyekben fog eljárni.
Lesznek lassan haladó nyomozások. Lesznek ügyek, amelyekben nem sikerül elegendő bizonyítékot találni. És lesznek olyanok is, amelyeket meg kell szüntetni.
Ezeket a döntéseket csak akkor lehet jóhiszeműen elfogadni, ha előtte kialakult a bizalom abban, hogy a hivatal valóban mindent megtett.
Ha ez a bizalom már induláskor hiányzik, minden megszüntetett ügyből politikai gyanú lesz.
És ezzel az NVVH olyan terhet kapott, amelyet nem kellett volna kapnia.
Itt érünk el ahhoz a kérdéshez, amelyet egyelőre nem tudunk megválaszolni.
Miért?
Miért ez a szakmai koncepció győzött?
Mert ha megépítesz egy Ferrarit, aztán a vezetőülésbe nem autóversenyzőt, hanem közlekedéskutatót ültetsz, lehet, hogy remekül elmagyarázza, hogyan működik a verseny – de hogy azt meg is nyeri, az már kétséges.
Miért nem az a jelölt került az intézmény élére, akit a korrupcióellenes küzdelemmel foglalkozó közvélemény jelentős része természetes választásnak tekintett?
Miért szavazott nemmel a kormánypárt egyik meghatározó jogásza is?
Miért látják politikai elemzők a döntés mögött egy másik politikai műhely befolyását?
Szakmai koncepciók ütköztek? Személyi ellentétek? Párton belüli erőviszonyok? Valamilyen politikai megfontolás? Vagy egyszerűen a Tisza vezetése őszintén úgy gondolja, hogy egy rendszerszemléletű vezető és az alatta dolgozó büntetőjogi szakemberek együtt hatékonyabb szervezetet alkotnak?
Nem tudjuk.
És talán éppen ez a probléma.
Egy ország találgat.
Gyártják a konteókat.
Gyártjuk mi is.
Lehet, hogy valamennyi téves.
Remélem, hogy az.
De ha egy ilyen jelentőségű és ennyire váratlan döntés után ennyi különböző irányból ugyanaz az egyetlen kérdés érkezik – miért? –, akkor már nem lehet minden értetlenséget rosszindulatnak vagy politikai támadásnak tekinteni.
Maga a döntés termeli a találgatást.
És erre nem újabb találgatással kell válaszolni.
Magyarázatot kell kérni.
Mi volt a koncepció? Miért ezt választották? Mit várnak az NVVH első évétől? Mit tekintenek sikernek három év múlva? Mit tekintenek kudarcnak?
És mindenekelőtt:
az NVVH elsődleges feladata a rendszer megértése, vagy a bizonyítható bűncselekmények minél előbbi bíróság elé vitele?
A helyes válasz természetesen az lehet, hogy mindkettő.
De akkor tudnunk kell a sorrendet is.
Ezért ez a Tisza nulladik mérföldköve.
Nem azért, mert itt már eldőlt volna, hogy az elszámoltatás sikeres lesz-e.
Hanem azért, mert itt találkozott először az ígéret a végrehajtással.
Minden feltétel adott.
Van intézmény. Van hatáskör. Van nyomozó. Van ügyész. Van vádképviselet.
Megépítettük a Ferrarit.
Ha hat év múlva tucatjával vannak bíróság előtt a bizonyítható korrupciós ügyek, és közvagyon kerül vissza az államhoz, akkor ezt az írást jó lesz elővenni.
És jó lesz azt mondani:
tévedtünk.
Ennek örülnék a legjobban.
Mert nem az a fontos, hogy nekünk legyen igazunk.
Hanem hogy a Ferrari célba érjen.
A magyar elszámoltatások Danaidái évtizedeken át szorgalmasan hordták a vizet egy lyukas korsóba.
Most végre van egy korsónk, amely nem lyukas.
Most már csak arra kell vigyáznunk, hogy ne azért maradjon üres, mert minden merítésnél éveken át azon vitatkozunk: amit találtunk, az egyáltalán víz-e.
Így is lehet soha meg nem tölteni egy korsót.
Csak ehhez már Danaidák sem kellenek.
2026.08.28.