Az Antivilág Nobel-díjas Prófétája
Hogyan lett a békéből trófea, a világból pedig hadszíntér.
Vannak pillanatok, amikor a történelem nem vitatkozik, nem magyarázkodik, nem is tanul önmagából – csak lassan letérdel, mintha belátná: ez most már nem az ő műfaja. Ilyen pillanat volt az is, amikor Donald Trump szerény főhajtással átvette a béke jelvényét, olyan természetességgel, ahogy más egy sajtburgert vesz át egy gyorsétteremben. A gesztusban nem volt cinizmus. Csak rutin.
A Nobel-díj sorsa ezúttal nem vita tárgya volt, hanem udvariassági kérdés. A hála kézenfekvő formát öltött: elismerést azért a sebészi pontosságú humanitásért, amelyet a rakéták precizitása és a tengerészgyalogosok fegyelmezett jelenléte vitt el Venezuelába. A demokrácia megérkezett – olyan erővel, hogy az elnököt is magával vitte, nehogy a szabadság terhét magányosan, ott a távolban kelljen viselnie.
A gazdaság nyelvén mindez egyszerűbb. Az America First nem jelszó, hanem erkölcsi tanítás. A vámok nem elválasztanak, hanem nevelnek. Szeretetcsomagok ezek, kissé kemény csomagolásban, amelyek arra emlékeztetik a világot, hogy a jólét akkor a leghatékonyabb, ha nem oszlik meg feleslegesen. America First.
Alaszka csúcsa sem volt véletlen. A diplomácia magasiskolája ritkán ennyire letisztult: a béke legbiztosabb módja az, ha semmit nem rögzítünk. Nincs megállapodás, nincs árulás. Nincs ígéret, nincs csalódás. A történelem ezúttal - talán - nem ismételte müncheni(1938) önmagát – egy vastag filctollal egyszerűen átszerkesztették.
Grönland felé logikus volt a pillantás. Hiszen mi erősíti meg jobban a szövetséget, mint egy kis félreértés a tulajdonviszonyokról? A katonai egyensúly új nyelve nem ismer iróniát: aki nem érti a szép szót, annak ott van az erő nyelvtana – szemben a szövetségeseivel!
Így áll most a világ: egy tágas udvar, napsütéssel, levegővel, nyitott kapukkal; a kerítést elbontották, az ajtók kitárva, a zártosztályi kezeltek szökésben. A rend felügyelet nélkül maradt, a kormányrudat pedig „biztos kéznek” mondott ápoltak tartják.
A béke zászlaja lobog, de már nem tudjuk, milyen szél fújja. Csak azt, hogy aki alatta áll, annak többé nincs hová menekülnie.
Epilógus a Zártosztály Udvarán
A diagnózis immár végleges: a világkereskedelem nem összeomlott, csupán nevet változtatott, és mostantól „vám-alapú jótékonyságnak” hívják. A diplomácia – amely egykor a szavak művészete volt – átadta helyét a térképészetnek. Miért is tárgyalnánk határokról, ha egy radír és egy flotta segítségével bármely sziget, legyen az Grönland vagy egy karibi állam, egyszerűen „hazatalálhat”?
A Nobel-díj ebben az új fénytörésben már nem a béke záloga, hanem a vadászat végén járó trófea. A kerítésen túli világ csendben figyeli, ahogy a „próféta” saját szobrához méri a világot, miközben az udvaron a betegek nemcsak szétszéledtek, hanem tagadják a természet és a társadalom törvényeit is.
A zászló lobog. A szél valóban bizonytalan. De a tengerészgyalogosok bakancsa alatt a föld már mindenütt egyforma: amerikai felségterület – vagy azzá válásra váró ingatlan.