A kelet-európai rendszerváltások idején (1989–1991) az emberek azt remélték, hogy a szabadság és a piacgazdaság elhozza a nyugati jólétet. Ehelyett a gazdasági sokkterápia, a rablóprivatizáció és a társadalmi szétszakadás vált uralkodóvá. Pedig a példa ott volt kéznél: a Német Demokratikus Köztársaság tapasztalata.
Az aranygyűrű mítosza
Németország újraegyesítésére 1990-ben került sor. A nyugatnémet kormány óriási összegeket fordított Kelet-Németország felzárkóztatására – 1990 és 2014 között összesen mintegy 2 billió eurót. A közbeszédben megszületett a hasonlat: ennyi pénzből aranygyűrűt lehetett volna húzni a Föld egyenlítője köré.
Csakhogy ez az aranygyűrű sosem ragyogott fel. A hatalmas összegek nagy része visszafolyt a nyugati vállalatokhoz, bankokhoz, tanácsadókhoz, vagy helyi korrupciós csatornákban tűnt el. A keleti tartományok lakói számára kevés kézzelfogható előny maradt: a munkanélküliség tartós maradt, a fiatalok tömegesen elvándoroltak, a régi iparágak zömét pedig leépítették. Az emberek úgy érezték, hogy az aranygyűrűt vagy ellopták, vagy rossz helyre tették.
Ez az élmény – a hatalmas befektetés és a gyenge társadalmi hozadék – intő példaként szolgálhatott volna Kelet-Közép-Európa számára.
A keleti kisállamok vakvágánya
Ez az intő példa ott volt a kelet-közép-európai kisállamok előtt, mégsem vonták le a tanulságokat. Magyarország, Szlovákia, Szerbia és más régiós országok a ’90-es években ugyanezen logika szerint vágtak bele a privatizációba:
Magyarországon a stratégiai ágazatok többsége 1995–1998 között került külföldi kézbe.
Szlovákiában a kuponos privatizáció Mečiar alatt (1994–1996) inkább oligarchákat termelt, mint versenyképes piacot.
Szerbiában a háborúk és szankciók közepette a vagyon széthordása és klientúraépítés zajlott.
A társadalmi eredmény mindenhol ugyanaz lett: tömeges munkanélküliség, elszegényedés, a középosztály megingása.
A globalizáció ürügye
A rablóprivatizáció során a cégek többsége nem fejlesztett, hanem leépített. A globalizáció hívószava mögött gyakran egyszerű vagyon- és piacfelosztás zajlott: bezártak hagyományos, sokszor életképes iparágakat (például gépgyártást, textilipart, élelmiszer-feldolgozást), hogy helyet csináljanak a nyugati importnak. A társadalmak így nemhogy erősebbek, hanem kiszolgáltatottabbak lettek.
Végkicsengés
A DDR aranygyűrűje, amely sosem ragyogott fel, szimbolikus előképe lett annak, ami a kelet-közép-európai kisállamokban történt. A Nyugat és a helyi elit nem vette tudomásul, hogy a pénz önmagában nem teremt jólétet. Ha a tőke korrupcióban, klientúrában vagy leépítésekben tűnik el, akkor nem építi, hanem rombolja a társadalmat.
A régió így hiába várta a felzárkózást: a rablóprivatizáció és a globalizáció ürügyén végbement iparrombolás inkább a gazdaság tartós kiszolgáltatottságát hozta el és ez ágyazott meg a kelet-európai autoriter kormányoknak – mindezt anélkül kijelenthetjük, hogy a helyi társadalmak felelőssége feledésbe merülne. .
Ugyanakkor a legnagyobb kérdés az, hogy mennyire tanult az Európai Unió mindebből, és ha 2026-ban ellenzéki győzelem születik Magyarországon, mennyire lesz hajlandó az igencsak döcögő magyar gazdaságba jelentős tőkeinjekciót adni – és hogy ezúttal valóban a társadalom megerősödését, nem pedig újabb kiszolgáltatottságot eredményez-e.
Kelet-Közép-Európa rendszerváltása és a privatizáció idővonala
1989
A vasfüggöny lebomlása: Megkezdődnek a rendszerváltások Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában.
1990
Németország újraegyesítése: Létrejön a Treuhandanstalt, amely a kelet-német állami vállalatok privatizációjáért felelős.
1991
A KGST megszűnése: A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa még a Szovjetunió felbomlása előtt hivatalosan is feloszlik, ami a keleti piacok összeomlásához vezet.
A Szovjetunió felbomlása: Ez végleg megnyitja az utat a posztszovjet államok gazdasági átalakulása előtt.
1992
Privatizációs hullám Magyarországon: Megindul a magyar vállalatok privatizációjának fő szakasza, jelentős külföldi tőke beáramlásával.
1993
Csehszlovákia felbomlása: Az ország békés úton két független államra, Csehországra és Szlovákiára bomlik.
1994–1995
Kuponos privatizáció Csehországban és Szlovákiában: A kuponrendszer lehetővé teszi a lakosság számára, hogy részesedést szerezzen az állami vállalatokban, bár Szlovákiában később a folyamat átalakult, és a kormányhoz közel álló oligarchák emelkedtek fel.
Bokros-csomag Magyarországon: Szigorú megszorító intézkedések lépnek életbe, ami felgyorsítja a privatizációt, különösen a stratégiai ágazatok (energia, telekommunikáció) esetében.
1996–1999
Balkán-háborúk: A Jugoszlávia szétesésével járó háborúk gazdasági összeomlást okoznak a térségben.
1999
NATO-bővítés: Magyarország, Lengyelország és Csehország csatlakozik a NATO-hoz, ami geopolitikai szempontból is a nyugati integráció fontos mérföldköve.
2000-es évek eleje
Intenzív privatizáció Szerbiában: Milošević bukása után megkezdődik a fő privatizációs hullám, amely sok esetben botrányoktól volt hangos.
EU-csatlakozási tárgyalások: A tagjelölt országok gazdaságai tovább liberalizálódnak, ami megerősíti a nyugat-európai vállalatok pozícióit a helyi piacokon.
2004
EU-bővítés: Az EU történelmi bővítése révén Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Csehország és a balti államok (valamint Szlovénia, Málta és Ciprus) az Európai Unió teljes jogú tagjává válnak.